A szingli Susant alakító Teri Hatcher (december 8-án lesz negyvenkét éves) ki se látszik a műanyag dobozok mögül, ahogy farmerban, pólóban egyensúlyozza a tegnap éjszakai gyilkos termést: cukros dióval, mazsolával karamellizált süteményt és csokitortát. – Ne csipegess, nyugodtan vágjál magadnak egy szeletet! Elbírod, te is olyan piszkafa vagy, mint én! – mondja nekem kedvesen. – Nem mondod, hogy egyedül sütötted? – Dehogyis, Emerson (Teri kilencéves kislánya – a szerk.) segített. Gondoltam, örülsz majd, ha hozok egy kis hazait. Kóstold meg ezt is, még jobb, mint a csokis! – A recept? – Sima kelt tészta, kétujjnyira kinyújtod, kis darabokra vágod, beledugsz a közepébe egy kis krémsajtot, összenyomogatod, megforgatod fahéjas cukorban, és míg sül, megolvasztasz egy kis cukrot, beleszórod a mandulát, aztán ahogy kész a süti, ráöntöd, megköt, és már tálalhatod is. – Sütni jobban szeretsz, mint vásárolni? – Még zavarba is jönnék, ha most megkérdeznéd, mikor voltam utoljára a belvárosban. Ott még egy blúz is ötszáz dollárnál kezdődik, amire egyrészt a világon semmi szükségem, másrészt annak az ötszázasnak jobb helye is van, még akkor is, ha pillanatnyilag elég jól keresek. Ráadásul rengeteg holmit kapok ajándékba a tervezőktől, tehát nem is szorulok rá. Fotózáshoz meg felöltöztetnek. Ilyenkor úgy érzem magam, mint Hamupipőke a bálban. Vakáció alatt veszünk ezt-azt, de akkor se a vásárlás a központi program. Londonban is sokkal fontosabb volt, hogy megmutassam Emersonnak a British Museumot, és elmenjünk megnézni a kedvenc musicaljét. Dél-Afrikában szafariztunk, Portugáliában meg vitorláztunk. A kislányomnak ez sokkal nagyobb élmény, mint butikból ki, butikba be. Kivéve persze az ékszereket. A Towerban alig tudtam elrángatni egy nyaklánc elől. Meg is vettük a bizsukópiáját, azóta le nem jön a nyakáról. – Egyedül neveled. Ennyi munka mellett nem lehet könnyű. – Már iskolás, hétköznap reggel nyolctól délután háromig suliban van, azután vagy a leckéjét csinálja, vagy bejön hozzám, a stúdióba. Forgatási szünetekben rajzolgatunk, olvasgatunk Susan birodalmában, Hófehérkét meg ilyeneket. És este sütünk. – Semmi tévézés? – Van tévénk, de sokszor hetekig nem kapcsoljuk be. Részben azért sem, mert nem akarom megfertőzni a kislányomat azzal a sok butasággal, amit rólam fecsegnek. Egyébként egy anya mondhat, amit akar, úgyis csak az számít, hogyan él, hogyan viselkedik. Nem vagyok tökéletes, és fontos, hogy ezt a gyerek lássa, mert tudnia kell, hogy ő sem tökéletes, és nem is kell annak lennie! Szerintem az a legnagyobb baj, hogy stresszeljük a gyerekeinket: tökéletesnek kell lenniük. Ezzel elvesszük a gyerekkorukat, és tönkretesszük az önbizalmukat. – Nem hiányzik egy partner az életedből? – Nem keresem. Talán a korom miatt van, talán azért, mert válogatós lettem, és az itteni felhozatalból inkább nem kérek. Még mindig arra vagyok ráhangolva, hogy akire ránézek, annak a szeme se áll jól, és valahogy nem veszem észre, aki tényleg nekem való lenne. Csak azt tudom mondani, amit bárki más: hol az a kedves, figyelmes, odaadó, bizalomgerjesztő, melegszívű, jó humorú illető? És még az se fontos igazán, hogy néz ki.